Előszó
Aki végigolvassa ennek a kötetnek a dolgozatait, talán nem könnyen igazodik el a sokféle tárgykör, elmélet, gondolat, megfogalmazás, szempont és a feldolgozásmódok egymástól eltérő és egymással szorosan össze nem függő egyvelegében. Bármennyire különbözzenek – akár szakmai érettség vagy szellemi színvonal tekintetében is – egymástól, mégis ugyanarról szólnak: egy szakma születéséről.
Azt már Bethlen Miklós is tudta háromszáz évvel ezelőtt, hogy ha táncmulatsághoz zenére van szüksége, akkor le kell ballagnia a faluba, megbeszélnie a dolgok ‘környülállását’ cigányzenészeivel. A zenélési és táncolási gyakorlat már régen fennállott. No és persze az éneklés is réges-régen. Azonban hogy mi is lenne mindez, azon a vita a XIX. század elejétől folyik, mert érdekelni kezdte az értelmiséget, hogy mik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk.
Nagyon sokáig tartott – talán még most is tart – az a kíméletlen vita, vajon képviselheti-e a magyar zenei kultúrát a cigányok által játszott zene? A két szélsőséges ponton ott állott a városi–úri cigányzenész meg a magyar nóta–operett–szalonzene műsora és a magyar paraszt ötfokú–rubato éneklése, az ‘idegenség’, szemben az ‘ősi magyarság’ megtestesülésével. A parasztság táncéletének és táncformáinak, valamint az ezzel együtt járó zenének a felfedezése és egyúttal kutatása kezdte ezeket az összeegyeztethetetlennek tűnő jelenségeket közelebb hozni egymáshoz.
Ennek alapvetően négy oka volt:
– a magyar parasztságról megtudtuk, hogy sokfélét, sok egymással – zenei, történeti és szépészeti szempontból – ellentétben álló zenét használ;
– a cigányzenészekről kiderült, hogy ők sem egyfélék, hanem társadalmi helyzetükben is sokfélék, továbbá hogy amit játszanak és/vagy énekelnek, az is nagyon sokféle: sokan közülük ‘ősi magyar’ dallamokat is sajátjukként használnak;
– az igazán magyarnak tartott paraszti táncokhoz játszott zenéről – a falusi cigányzenészek zenéjéről – is lassan kiderült, hogy egy magyarországi vagy inkább a Lajtától keletre elkúszott ága az európai hangszeres zenélésnek a maga zenei formáival, hangszereivel, harmóniáival stb., amely itt találkozott és összefonódott régebbi gyökerű zenei hagyományokkal;
– világossá vált, hogy a hangszeres zenélés – technikája, dallamai, kapcsolata az énekelt zenével, valamint társadalmi szerepe – tájanként, táncfajtánként, egyénenként változó és szomszédnépi kapcsolatok is színezik, gazdagítják.
Ezek a körülmények és viszonyok csak nagyon lassan, kis lépésekben világosodtak meg többségükben, de még máig sem teljesen.
A táncházi élet ettől függetlenül zajlik a maga bethleni módján, a zenészek tudják, hogy mit játsszanak, ha megfogadják őket. A tanulmánykötet dolgozatainak azonban legnagyobbrészt az a közös sajátossága, hogy a történelemről szól.
Először – egészen a XX. század közepéig – csak azt hallottuk, hogy vannak táncok és ezekhez részint olyan dallamokat játszanak, amelyek fontosak a népzenekutatás számára, részint pedig olyanokat, amelyek nem (mert idegenek, mert nem népiek). Ebben a tanulmánykötetben még ilyen a szemlélete Kiss Lajos dolgozatainak (lásd az első megjelenés idejét!), s azoknak a tanulmányoknak és könyveknek, amelyekre hivatkozik. A kutatás tárgya és a szemlélet akkor az énekelt magyar népzenéhez igazodott.
Az 1950-es években kezdett összekapcsolódni a tánc és a zene vizsgálatának szemlélete. Ezt képviselik ebben a kötetben Martin György, Karácsony Zoltán és részben Vavrinecz András, valamint Pávai István elemzései. A kutatás tárgya és a megközelítési szempont náluk a tánc volt, amelynek különféle típusait különféle – típusú, tempójú és metrumú – zene kíséri.
Később aktív – egyúttal kutató – zenészek fejében és keze alatt ez a tánckísérő zene és ennek előadói önálló kutatás tárgyává váltak. A tanulmánykötet többi dolgozata ilyen természetű. E dolgozatok tárgya és megközelítésmódja sokrétű:
– Kik és mifélék azok az emberek, akik hosszú idő óta nagy számban és mint zenei specialisták, nagy tömegű népesség (tánc-)zenei szükségletét kielégítik? (Bokor, Sárosi, Vavrinecz.)
– Milyen a hangszerek, a játéktechnikák, a hangszercsoportok szólamainak jellege és szerepe? (Bokor, Vavrinecz, Virágvölgyi.)
– Mi az a zene, dallam, amely valóságosan mutatja meg a tánczenei gyakorlatot, és lehet-e itt valamilyen zenei szempontot érvényesíteni, vagy ez kizárólag a használattól függ? (Paksa, Pávai.)
– Ennek a zenének – mint minden társadalmi jelenségnek – nemcsak időtlen jelene, hanem története is van: ezzel összefüggésben hogyan kapcsolódik a magyar és az európai zene történetéhez? (Halmos.)
Aki gyakorló zenészként elolvassa a dolgozatokat, tapasztalhatja, hogy könnyebb a zenésztől közvetlenül elsajátítani, amit csinál, mint leírni, elemezni és írásban továbbadni.
Mégis örvendetes – és a jövőben is kívánatos –, hogy vannak, akik igyekeznek ezeket a hagyományban mélyen gyökrező – és korunkban gyorsan változó – jelenségeket a lehető legobjektívabb módszerekkel, megközelítésmóddal és helyreállítható módon rögzíteni, értelmezni és magyarázni az utókor számára.
Akit pedig a történelem érdekel elsősorban, azt tapasztalhatja, hogy a valóság sokkal összetettebb, sokszínűbb, emberibb és – mindezekből következően – érdekesebb, mint ahogy azt tankönyvekből vagy egynémely szónoklatokból gondolhatnánk.
Halmos István
