Szakcsi Lakatos Béla Trió:Na dara!

Na dara! – Ne félj!
Pár éve részt vettem egy New York-i partin. Néhányan felváltva zongoráztunk. Amikor rám került a sor, mellémállt egy fickó, majd elismerő bólogatással megszólított: „Ember, ez nagyszerű, micsoda dzsessz!” Bizonyára sejtette, hogy cigány vagyok, mert azt kérdezte, játszanék-e valami cigány stílusú magyar zenét. Előadtam neki Rácz Laci egyik hangszeres darabját. „Hú, ez fantasztikus!” – fakadt ki újból, és tudni akarta, képes lennék-e dzsesszesíteni. – Jókora kihívás volt – kísért azóta is.
Először fogalmam sem volt, hogyan lehetne hozzákezdeni. Mert nem csak arról van szó, hogy a hangokat áttegye az ember. És nem is a húrokon múlik. Aztán rájöttem. A zene szabadsága a lényeg! Figyeld csak meg, a bőgőtől és a dobtól a dzsessz szabályos ütemét hallod ezen az albumon, de annak az üteme, amit a zongorán játszom, szabad. És mintha cimbalom lenne, úgy szólaltatom meg.
Nem szeretnék önhittnek látszani, de szerintem egyedülálló ez a lemez. Ha úgy tetszik, stílusteremtő. Mondjuk ’cigány dzsessznek’ nevezhetnénk – bár néhány amerikai zenész tagadja, hogy létezik európai dzsessz is. Csak a néhai, nagy belga gitáros, Django Reinhardt számított kivételnek. Amikor őt hallották, elismerték, hogy dzsesszt játszik, ha nem is pont olyat, mint az övék. Django nemigen játszott bluest, de a zenéjének olyan textúrája és érzelemvilága volt, mint a dzsessznek. Az én muzsikám óhatatlanul modernebb, mint az övé, és egy másik cigány hagyományból ered. Gondolj csak bele, egy hagyományos magyar cigányzenekar, amelyben hegedű, brácsa, nagybőgő és cimbalom van, éppolyan egyidejű improvizálást művel, mint a klasszikus New Orleans-i dzsesszzenekarok a múlt század fordulóján. A cigányzenekarok különlegessége a hihetetlen időtartás és a rubato-játék szabadságának kombinációja. Ez elképeszt minden dzsesszzenészt, aki hallott már cigányzenekart. És ezzel a kombinációval találkoznak ezen az albumon is!
Persze nem volt könnyű eljutni idáig. Ahhoz, hogy az ember ilyen zenét alkosson, meg kell találnia magát, fel kell fedeznie az identitását, aztán rá kell sütnie a zenére a bélyegét, hogy egyedien hangozzék. És meg kell találni hozzá a megfelelő partnereket is.
Ami az identitást illeti, mi a kommunista uralom negyven évében viszonylagos zenei elszigeteltségben éltünk. Kilencévesen kezdtem zongorázni. Nagyon szegény családból származom, úgyhogy a szüleim arra ösztökéltek, hogy vendéglátós zenész legyek, mert az könnyen boldogul. Még gyerekként megtanultam, hogyan kell a prímást kísérni a cigányzenekarban, de aztán tizenéves koromban előtérbe került a klasszikus zene, egészen addig, míg a konzervatóriumban fel nem fedeztem a dzsesszt. Szerelem lett, első hallásra, és nem volt visszaút. Fokozatosan felhagytam a klasszikus zenével, és belevetettem magam a dzsesszbe. Abban a rendszerben az keltette a felszabadulás érzését, ha az ember úgy játszott, mint a nagy amerikai mesterek. Aztán elsőként kezdtem keverni a stílusokat, néhány kolléga nagy megbotránkozására. Azon is többen megdöbbentek, amikor kiderült, hogy sok rockzenét is hallgatok. Színházi szerzeményeket is komponáltam, de írtam cigány musicalt és rockoperát is.
Végül visszataláltam a klasszikus zenéhez. Visszatértem Bach, Mozart, Stravinsky, Bartók és Schönberg munkáihoz, és megszerettem az olyan kortárs zeneszerzőket, mint a mi Ligeti Györgyünk, Eötvös Péterünk, Kurtág Györgyünk.
De ennek ellenére, noha a kommunista rendszer összeomlásával beköszöntött a szabadság, egyelőre továbbra sem sikerült rátalálnom az identitásomra, vagy visszanyúlnom az őseim zenéjéhez. Azt hiszem, mindannyian féltünk, mert soha nem volt még részünk ilyen szabadságban. Meg persze attól is tartott az ember, hogy kinevetik. Aztán csak-csak eljött az ideje, hogy összeszedjem a bátorságomat, és megmutassam, ki is vagyok valójában.
Azt gondolom, hogy ami ezen az albumon hallható, az világzene, a szó igazi értelmében. Számomra a világzene nem az, amikor egy kubai vagy cigány zenész a saját népe melódiáit játssza, hanem a különböző zenei kultúrák és stílusok eggyé olvadása. Nálam most a magyar és cigány elemeket a keleti zene szálai szövik át, de a blues felé is elkalandozom, miközben feltűnnek frázisok Bartók I. zongoraversenyéből, és tagadhatatlan a kortárszene hatása. Ráadásul mindebből a dzsessz lüktetése is kihallatszik.
Végül, hogy megtaláljam a megfelelő partnereket, nem volt egy könnyű eset! A mai magyar cigányzenészek közül kevésnek van megfelelő háttere az autentikus roma népzene, vagy az egykori kávéházi szórakoztatózene felidézésére. Keresnem kellett pár tehetséges fiatalt, akikkel az alapoktól kezdtük. Kemény dió volt, mert pontosan kellett tartaniuk az ütemet az én rubato-játékom ellenében; s csak tovább bonyolította a helyzetet, hogy időnként a dobosnak vagy a bőgősnek is ki kellett lépnie az ütemből, hogy úgy játsszon, mint én, miközben a másik továbbra is pontosan tartotta, a dzsesszben megszokott módon.
A nagybőgős Orbán György húszas éveiben járó fiatalember, egy magyar cigányzenész-dinasztia sarja. Ha akarna, nyugodtan bőgőzhetne egy hagyományos magyar cigányzenekarban is. Nagyon tehetséges, és nagyon kapós a dzsesszzenészek körében; tökéletesen érzi ezt a zenét.
A fiatal dobos, Lakatos Peczek András, szintén hihetetlenül tehetséges, és ugyancsak egy ismert zenész-dinasztia sarja. Még húszéves sem volt, amikor megválasztották az Év Fiatal Zenészének a Magyar Rádió tehetségkutató versenyén. Maximalista – és rettentő keményen gyakorolt, hogy egfeleljen mindannak, amit kértem tőle, pedig nagyon sokat kértem.
A számok némelyikén hallható vokált tekintve óriási szerencsém volt, hogy rátaláltam Rostás Mónikára és férjére, Rostás Csabára. Az ő hangjuk idézi meg azt az autentikus roma népzenét, aminek jelentős részét magam gyűjtöttem Kelet-Magyarország félreeső tájain, és amelyek egy része kiindulópontul szolgált a saját szerzeményeimhez is.
Szakcsi Lakatos Béla
2004. május 8.